MENEDÉK

MENEDÉK

kortárs ékszer- és fotókiállítás a Design Hét Budapest 2013 keretében

2013-08-27

A Faur Zsófi Galéria tisztelettel meghívja Önt
következő kiállításának megnyitójára!

"Meddig tart a design és hol kezdődik a képzőművészet? Mi hiszünk abban, hogy képesek vagyunk átkelni oda-vissza vagy akár a középső mezsgyén haladni. Ez adja a szabadságunkat, és ebben a világban a művészi szabadság számunkra menedék."

Ékszer, fotó, képzőművészet és digitális technika közötti átjárókat létesít a Faur Zsófi Galériában négy ékszertervező és egy fotóművész:
Huber Kinga, Kecskés Orsolya, Stomfai Krisztina, Vékony Fanni és Pecsics Mária.

A kiállítást megnyitja Dési András György
2013. szeptember 29-én, vasárnap 17 órakor.
(A kiállítás szeptember 26-tól látogatható.)

A kiállítás megtekinthető 2013. október 13-ig.

Dési András György megnyitó szövege
(Elhangzott 2013. szeptember 29-én, a Faur Zsófi Galériában.)

Nyilván az itt jelenlévők is hallottak vagy olvastak már a Minden Kiállítás Enciklopédiájáról, melynek harmadik pótkötetéből szeretnék idézni.
Csak a legfiatalabbak kedvéért, magyarázatképpen: a csupa pótkötetből álló enciklopédia 575. oldalán fejeződik be a Memphis címszó, az 583.-tól következik a Menedzsel majd három rövidebb szócikk jön. Ám a Budapesten fellelhető egyetlen példányban 585.-től a 639-ig ki vannak tépve a lapok, a 640.-en a Menóra szócikk olvasható. A hiányzó 54 oldal tartalmazhatta azokat a tárlatokat, kiállításokat, voltakat és jövendőket, melyek Menedék címmel nyíltak vagy fognak nyílni. A helyre – természetesen – ügyetlen gyerekírással teleírt vonalas lapot tettek. Ez áll rajta.

„Messziről jött vándor érkezett a száraz csontok völgyébe. Régóta gyalogolhatott, éhes volt, szakálla kócos, lába sebes és véres. A száraz csontok völgyében soha, senki nem jár, ám ő mégsem lepődött meg, amikor egy szakasz katona állította meg. Körülfogták, kezükben éles sarlót szorítottak, izmos, meztelen hátukon feszültek a bőrszíjak.
– Most meg fogtok ölni? – kérdezte a vándor, és a katonák csak mosolyogtak. Bár a fogalmat nem ismerték, ők is értették, hogy a kérdés szónoki volt csupán.
– Tudom, hogy az ölés mesterei vagytok – bókolt a vándor –, hogy könnyen, habozás nélkül gyilkoltok, és sokat gyakoroltátok a mesterségeteket; a halálhoz úgy adagoljátok a fájdalmat, ahogy kedvetek tartja, ha akarjátok lassan, sok szenvedés közepette leheli ki a lelkét az áldozatotok, viszont ha úgy hozza kedvetek, észre sem veszi, melyik volt az a pillanat, amikor megszűnt élni. De van egy javaslatom: engem ne bántsatok. Jól jártok vele.
A katonák ezen sem dühödtek fel. Sokféle könyörgést hallottak már, sokféle nyelven.
– Talán nem tudjátok – magyarázott tovább a vándor, és szavain hallatszott, anyjától egy másik nyelven tanult meg beszélni –, hogy itt, ebben a szomorú, napszítta katlanban az én csontjaimon jártok. A szurdok hosszú, kétoldalt a szikla meredek, és amerre erős lábatok lép, csontok ropognak alatta: az mind az enyém.... Most nem azt akarom mondani, hogy hiszek a feltámadásban, az örök visszatérésben, vagy más, szavakból font hókuszpókuszban: mégis, sok testem volt már, sok lesz is még, és itt mindenfelé az én csontjaimat tisztítgatják a hangyák, és az én üres szemgödrömből nő az a kevés dudva, ami olyan kellemetlen tud lenni, ha az ember pont belelép a sebes talpával. A világban nem találtam sehol menedékre, nem is fogok, vagy ha mégis, az nekem lesz rossz: de a csontjaim itt otthon vannak.
Foltos iszákjába nyúlt, és elővett belőle néhány furcsa, különös anyagból készült tárgyat. A katonák sosem láttak még ilyeneket: hasábot, gömböt, hengert. Jóval nagyobbak voltak, mint amennyi szemmérték szerint beleférhetett volna abba a zsákba.
Az egyik katona, egy kopaszra borotvált, aki olyan büszkén hordta a nyakán hosszan végigfutó vöröslő forradást, mint valami kitüntetést, talán kicsit eszesebb volt társainál, vagy ha ő nem is, de az egyik őse az volt, és talán a leszármazottai között is lesz egyszer valaki, aki ennek az ősapjának köszönheti majd a bölcsességét, azt kérdezte:
– És nem lehet, hogy a mi csontjaink is itt vannak a tieiddel elkeverve?
A vándor gőgösen mosolygott. A fejét rázta.
– Csak azt ne higgyétek, hogy valami ócska varázsló vagyok – mondta – vagy egy vándor próféta. Azokat utálom.

A furcsa anyagból készült furcsa tárgyakat a lábához tette, simára csiszolt köveket, csöpp, hajlított fémszálakat, alig kivehető, érthetetlen alakú, felesleges dolgokat pakolt rájuk. Olyan szépeket, olyan kicsiket, olyan haszontalanokat, hogy fel sem merült a katonákban: talán az életét akarná megvásárolni velük.
Így hát nyugodtan figyelték: régóta szolgáltak, sokféle szemfényvesztőt öltek már. Ők is, a vándor is tudta, hogy ezen a szurdokon nem kelhet át élve senki. Örökre elhagyott, átkozott hely ez, aki belép, az nem lép ki a túlsó oldalán. Így aztán, ráértek: az áldozat is, a gyilkosok is.
Amikor beesteledett, tüzet raktak, szabályos négyszögben őröket állítottak, a többiek a sisakjukra tették a fejüket, és mintha parancsszóra tennék, álmodni kezdtek.
Hárman a tűz köré ültek. A vándor hajnalig, megállás nélkül magyarázott, és azokat a különös dolgokat mutogatta a másik kettőnek, amiket az iszákjából varázsolt elő. Csak beszélt és beszélt – szeretett beszélni, és tudott is.
A következőket mondta.....

Itt sajnos egy csúnya paca kenődött a papírra, ez a rész kiolvashatatlan.
Innentől olvasható újra:

Először a parancsnok feje biccent le, azután a jobb híján okosabbnak nevezett katonáé. A hőségben járőröztek egész nap, fáradtak voltak. A vándor egymaga maradt a tűz mellett. A parazsat piszkálta meg a lábujja körmét, a lángokat nézte, nem lehetetlen, hogy közönség híján is tovább mondta a magáét. Tele volt mondanivalóval.
Hogy a körülötte heverő katonák mit álmodtak aznap éjjel, arról sajnos nem maradt feljegyzés, pedig biztosan érdekes volna.
Reggelre eltűnt a vándor. Csak a csontok maradtak a katlan fenekén meg a katonák.”